A gyermekkor legfantasztikusabb kérdése: egyetlen szó, amiben minden benne van. Az örök játékosság, mert anélkül élni sem érdemes. Ártatlan kíváncsiság, őszinte érdeklődés - a vágy, hogy a kérdező többet és jobban szeretne tudni. A látás igénye, a dolgok megértésének igénye, a lényegre összpontosítás - éhség, ami egészséges, és csakis előre visz. A reális önértékelés alapja, a tényleges nyitottság ismérve, annak kendőzetlen elismerése, hogy még mindig nem tudunk eleget és messze nem mindent - bármilyen lefelé induló pálya úgy kezdődik, ha ez a kérdés kb. már fel sem merülhet.
A saját miértem a végéről indítom, úgy tán szórakoztatóbb lesz. Adtam egy jókora pofont magamnak a címmel: ugyanis nem gondolom, hogy 'A Szerkesztő' lennék. Jó vagyok benne, de annyira azért nem... illetve ez a része ennyire sosem érdekelt (és remélem soha nem is fog, hiszen azzal bennem is átpolarizálódna a lényeg). Viszont a sima szerkesztő cím foglalt volt, jobb meg nem jutott eszembe, így jött a régi, jól bevált módszer - Irónia az a hely, ahol a magamfajták élnek.
De csavarjunk csak még egyet ezen a teljesség igénye végett: igazából Írónia lesz az... (én kérek elnézést).
Ezt az egészet azért kezdtem el anno, hogy megtanuljak jobban írni. Az első pillanattól kezdve nagyon erősen ösztönből író típus voltam. Emiatt kifejezetten nagyon vak a saját hibáira, amelyből annyi volt, hogy megfojtott mindent... még azt is, amit amúgy tök jól csináltam.
Nem mondhatnám, hogy ebből könnyen átbillentem volna. Sok évnyi, meddő írókörös szenvedés, és egy ritka elcseszett megjelenés sokkja kellett ahhoz, hogy érdemben változni és változtatni kezdjek végre.
A buli jól indult, pár év alatt nagyon erős tudatos kontrollig sikerült eljutni - a gond ott kezdődött, amikor ez a fejlődési ív nemhogy nem állt meg, de csak görbült és görbült előre és tovább. És ez így megy mind a mai napig, és jó eséllyel már így is marad. Sosem fogok megszabadulni tőle.
Csatlakozó alcím: vigyázz, mint kívánsz (nem véletlenül volt ez pályázat is).
Innen nézve (mert Irónia kies tartományai közül is egyértelműen Önirónia a legszebb) az írói pályámról egy ideje elmondható, hogy nagyon erősen tudatos típus lettem. Kifejezetten penge a saját hibáimra, amely 'minden kétséget kizáróan helytálló' meglátásból annyi van, hogy az megfojt mindent, amit érdemben meg akarnék írni (hát innen szép nyerni, mondaná egy magafajta... de ez egy másik történet, amelynek elmesélésére máskor, máshol kerítünk sort).
Szóval ebben a folyamatban már valahol a közepe táján kézenfekvőnek tűnt szövegekkel és szerkesztői rálátással foglalkozni. Akkor még tiszta szívvel hittem abban, hogy ez majd segíthet jobb íróvá válni, így hát extra lendülettel belevetettem magam a tanulásba. És dolgoztam, képeztem magam, nagy erőkkel, szorgalmasan.
Legyünk őszinték: elvált férfiként mondhatnám, hogy tévedtem már nagyobbat is, de az igazat megvallva (hogy gyűlölöm ezt a szófordulatot, mert ez azt feltételezi, hogy amikor bekerült a magyar nyelvbe, akkortájt alapban ugye nem színigazul beszéltek)... szóval igazság szerint nem, nem tévedtem.
Minden kétséget kizáróan ez volt életem legnagyobb tévedése.
Mármint eddig, ugye (napi betevő optimizmus letudva).
Node akkor íme a fókusz: ez a blog egy válasz megkeresésére jött létre.
Mindig is erősen ellentmondásos viszonyom volt a szerepvállalásokkal. Egyrészt, mivel több mindenben... nem, nem is így mondom. Mindig is az a típus voltam, aki élen jár, irányt mutat, vezet, előre visz. Ez belülről jön, amikor akartam, sem nagyon tudtam mit tenni ellene - így vagyok bedrótozva és kész. Ami elromlott, azt megpróbálom megjavítani. Ami nem működik elég jól, azt megpróbálom hatékonyabbá tenni - ahol segítség kell, ott megpróbálok segíteni. A megélhetési munkám is problémamegoldás, extra felelősséggel, immáron tizennyolc esztendeje (és a vicc az, hogy erre csak nemrég döbbentem rá, hogy miért alakult így).
Ne, nehogy azt hidd, hogy ez felvágás - ezt csak az gondolhatja annak, aki még nem élte meg, hogy megy ez.
Az ellentmondás a következőkből fakad. Ahhoz, hogy ezeket jól csináljad, hogy nagyobb és nehezebb feladatokat is meg tudj oldani, egyre jobbnak és jobbnak kell lenni... és ha sikerrel veszed az akadályokat, az elkerülhetetlen velejárójaként olyan szinten plusszol rá az egóra, hogy a borz-alom borzalom. És az onnantól a részed lesz, benned dolgozik, veled él tovább - ha akarod, ha nem.
Ha szerencsés lelkialkatod van, akkor ez jó ideig csak magabiztosságként hat - ha peched volt az öreg tréfamester leosztásánál, már az elejétől brutális belső démonokkal küzdhetsz.
Ellentmondásos pedig nálam attól lesz, hogy én szívem szerint a Csendes Erő Mozgalom meggyőződéses és elkötelezett híve vagyok. Jó az, ha van erő, de nem kell azt folyton a másik képébe tolni - jó helyen van az a háttérben, ha meg szükség van rá, a'frad és kész. Még azt is mondhatnám, hogy ez a magyarságtudatom szerves része, sőt, az alapja - annyi helyen szenvedett és szenved most is ez a szerencsétlen ország és társadalom az istentelenül elb.szott személyi kultuszoktól, hogy kb. többségellenes merényletet követ el, aki nem hajlandó okulni belőle.
Akinek van mire felvágni, az még mindig egy fokkal kevésbé gázosabb, mint akinek nincs, de szerintem az lenne a normális, ha a munka és az eredmény kerülne előrébb a prioritásban, mindig és mindenek felett. Amikor ez fordítva történik, az ugyanis visszahat a minőségre.. így lesz a végső egyenleg félrefókuszálással, extra vakfoltokkal, álszentséggel, önámítással terhelt.
És ezt senki nem kerülheti el, aki hagyja kiteljesedni az egója sötét oldalát - maximum a mértékekben lehetnek különbözőségek.
Aki valamennyire ismer, és ezen a ponton elkezdi ráncolni a homlokát, hogy "mi a francról beszél ez?", annak egyrészt nyilván igaza van, másrészt igen, én is pont erről beszélek. Bőven megvoltak a saját küzdelmeim, esetenként igen érdekes elhajlásokkal... éppen ettől látom-érzem úgy, tudom, mit miért hogyan.
Ha idáig eljutottál, megérdemelsz egy konkrét sztorit, ami egyben valahol az események egyik fő nyomógombja is - nesze neked miértek.
A minap egy úr, akivel lassan három éve, heti-napi szinten együtt dolgozunk, egyszercsak azt kérdezte tőlem: gondoltál már arra, hogy taníts írástechnikát?
És miután megtaláltam az állam, belém villant, hogy a nyáron meg pl. azt kérdezték tőlem, miért nem szerkesztek könyveket...
B.szki, tizennagyonsok éve csinálom - de ezek szerint akkor kb. ilyen a kimaxolt háttérbe húzódás.
Vájt_szemű olvasók ezen a ponton esetleg eltűnődhetnek, hogy a többször jelzett, nevezetes kérdés még mindig nem hangzott el - sőt, eleve több kérdéskör is felmerült. Nos, igen. Ugyan belekódoltam a szövegbe, de jogos.
Néha kérdezni is tudni kell.
Ennek így itt ez a vége. Világéletemben problémamegoldó voltam. Nagy levegő, fej felemel... Megkeresem rá a megoldást.